Mielőtt még belekezdenék, hadd idézzek inkább egy arra sokkal érdemesebb személytől,
Funakoshi Gichin Mester tollából, aki nagyon jól összefoglalta a karate lényegét néhány mondatban:
"...A karate eredetét misztikus legendák övezik, de egyet biztosan tudunk: gyökeret vert és számos helyen gyakorolják Amerikától
Kelet-Ázsiáig. A karate közel olyan régmúltra tekint vissza, mint maga az ember, akinek fegyvertelenül kellett harcba bocsátkoznia
természetbeni ellenségeivel: a vadállatokkal, a barbár népekkel, pusztán saját leleményességére és erejére hagyatkozva. Rájött, hogy
egy olyan jelentéktelen kis lény, mint ő, jobban teszi ha szövetségre lép a természet erőivel, nem pedig harcol ellenük. Társai között
méltó ellenfelekre akadt, ezért kénytelen volt olyan technikákat kifejleszteni, melyekkel megvédhette magát vagy jobb esetben
legyőzhette támadóit. Felismerte, hogy erős és egészséges testre van szüksége. Bár azok a technikák, amelyeket először kezdett
kifejleszteni -- és amelyek később beleolvadtak a karate-do-ba -- nagyon vérengző, durva elemekből álltak, de végül is alapot képeztek
egy mindennél hatékonyabb önvédelemnek, amely mára művészetté emelkedett. Mit is jelent ez a szó, karate? A laikusok hajlamosak minden
kelet-ázsiai harcművészeti ágat, ill. küzdősportot - valószínűleg a filmek hatására - karate névvel illetni, holott - bár mindegyik
célja valójában egy - stílusukban, formájukban teljesen különböző dolgokról van szó. Maga a karate is számtalan iskolára, stílusra
bontható. Ezek közül egy, a régi tradíciókhoz nagyon közel álló, Sotokán Karate.
A karate szó két részre bontható. A "te" még viszonylag egyszerű; azt jelenti "kéz(kezek)." A "kara" azonban két formailag teljesen
eltérő írásjeggyel is leírható, bár mindkettőt kara-nak ejtjük. Az egyik azt jelenti "üres", a másik egy kínai betű, és eredete a T'ang
dinasztiára vezethető vissza, lefordítva "kínai." Lehetetlen megállapítani, hogy melyik a helyesebb, mindenesetre Okinawán a karate
szó mellett, népszerű volt a "bushi no te" "a harcos keze(i)" vagy egyszerűen "te" szavak használata is. A "kara"-val kapcsolatban
talán mégis helyénvalóbb az "üres" meghatározás. Egyrészt azért, mert szimbolizálja azt a nyilvánvaló tényt, hogy ebben az
önvédelemben nem használnak fegyvereket, csupán a kezet és lábat, továbbá a karate-dó-t választó tanítványok nemcsak tovább
tökéletesítik-e művészetet, hanem közben megtisztítják szívüket és szellemüket minden anyagias vágytól és önteltségtől. Buddhista
történeteket olvasva olyan kifejezésekbe botolhatunk, mint "Shiki-soku-ze-ku" és "Ku-soku-zeshiki", amelyek tulajdonképpen szó
szerinti fordításban azt jelentik, hogy "az anyag üres" és "mindentől mentes". A "ku" betűt, amely mindkét meghatározásban szerepel,
szintén ejthetjük "kara"-nak is, és ez így is ugyanazt jelenti.
A VIII. században a karate nem csak azokat a technikai elemeket tartalmazta, amelyeket a mostaniban is megtalálhatunk. Ez az állítás éppúgy igaz
a sumora, vagy a judora is. A VII. és VIII. században a japán buddhisták ellátogattak a Sui és T'ang házakba, ahol kellőképpen tanulmányozhatták a kínai
harcművészetet, s átvihették annak egy finomított változatát Japánba. Japánban a karate még sok ideig láthatatlanul, vastag templomfalak mögött, kolostorokba
zárva működött a Zen buddhizmus egy speciális részeként. Más emberek nem is gyakorolhatták e művészetet mindaddig, amíg a szamurájok is el nem kezdték az edzéseket
a templomokban. Így lehetségessé vált a karate szélesebb körben való megismerése...."
A Sotokán stílus
megalapítása az okinawai születésű, Funakosi Gichin (1868-1957) Mester nevéhez fűződik.
Gyerekkorában nagyon gyenge, beteges volt, a szülei nagy gonddal vigyáztak rá, attól tartottak,
hogy nem fogja megérni a felnőttkort. Ezért is került a két karate Mester (az alacsonyabb, erőteljes
testalkatú) Itosu, és (a magas, vívásban is jártas) Azato keze alá. Gyorsan megváltozott
Funakosi egészségi állapota, hamarosan megerősödött, az eddig befelé forduló,
magányos gyerekből, nyitott, társasági emberré kezdett válni, a karate kezdte betölteni egész életét. Barátai felkérésére alapította meg első
iskoláját, melyet "Soto"-nak (ezen a néven írta alá verseit a Mester) kereszteltek el.
Tapasztalatait később több könyvben is leírta: mint pl. "Életem a Karate-Do" (ez magyarul is beszerezhető a szerintem legjobb magyar
Budo szaküzlettől: Zsolt Pétertől a HUNOR
sportvállalkozásnál). "Karate-do Kyohan", (ebben 18 kata leírását találhatjuk fotókkal illusztrálva, a Kodansa kiadó gondozásában jelent meg)
és "Karate-do Nyumon" címekkel, itt részletesen olvashatunk erről a témáról.
A karate egyik legfőbb jellegzetessége, hogy bárki gyakorolhatja, fiatal és idősebb, erős és gyenge, férfi és nő. A gyakorlatok végzéséhez nem
feltétlenül szükséges edzőpartner. Természetesen a karate-dó gyakorlásához nem mindig elég egy ember, a küzdelem (kumite) és a szabad küzdelem
(jiyu kumite) tanulásához elengedhetetlen a társ, de a kezdeteknél ez nem szükséges.
Ha valaki csak egészséges szeretne maradni, a szellemét és lelkét kívánja csiszolni, akkor a karate
gyakorlását egyedül is meg tudja oldani. Speciális ruha és dojo sem kell: a karate otthon az udvarban is gyakorolható. Persze a
legjobb - ha van erre lehetőség - valamelyik helyi klubba jelentkezni. Nagyobb az ösztönző erő egy közösség részeként, rendszeres
időben edzeni.
Sok múlik a mesteren is, legyünk nagyon körültekintőek - nézzünk végig néhány edzést, mielőtt elhatároznánk magunkat - és ne
ítélkezzünk egy stílus felett, csak mert éppen az a mester, akivel találkoztunk nem nyerte meg a tetszésünket (könnyen lehet, hogy
ugyanannak a stílusnak egy másik klubjában ég és föld a különbség.)
El kell döntenünk, hogy mit várunk a karatétól, sportként, versenyszerűen akarjuk űzni vagy a testet és lelket mélyebb szinten fejlesztő
módszerként akarjuk alkalmazni (ebben is megoszlik az egyes klubok véleménye és módszereik).
Lehetőleg mindenki olyan stílust válasszon, ami az alkatának, egyéniségének megfelelő. Egy magas embernek nem biztos, hogy éppen a Sotokán karate
lesz az ideális, de mindenki megtalálhatja a saját útját, az alkatának és igényeinek megfelelő művészetet. Ebben a stílusban nagyon mélyek az
állások, ami keményen igénybe veszi a térd-, és bokaizületeket. Alacsonyabb embereknek ezeket talán könnyebb elsajátítani
(bár az igaz, hogy én sem vagyok egy apróság a Sotokánhoz a 183 centimmel).
A csípőnek különös jelentősége van a gyakorlatok során ez az egyik legjobban igénybevett testrész a térd mellett.
Az edzések fizikailag rendkívül megterhelők, de ez ne riasszon el senkit, mert később, mint bármely más sportnál, az állóképesség
fejlődésével egyre könnyebben veszi az ember ezeket az akadályokat.
Fontos a fokozatosság és a türelem. Néhány edzés nem elég arra, hogy különleges állóképességünk és technikánk legyen,
a testünket lépésről lépésre, fokozatosan terheljük, máskülönben nem lesz olyan hatékony az edzés, komolyan megsérülhetünk.
Nincs szuper biztos technika vagy abszolút tökéletes harcművészeti stílus. Minden rajtunk múlik, az emberen, aki az adott stílust gyakorolja.
Sajnos sokszor hallani, hogy lenéznek egy ágazatot, mert "nincs akkora harcértéke", "puhány" és ehhez hasonló megjegyzéseket tesznek. Ezeket
legjobb, ha elengedjük a fülünk mellett, semmi értelmük nincs. Mellesleg nem hallottam még olyanról, hogy valaki képes lenne amolyan Mátrixos
mozdulattal kikerülni egy puskagolyót, lehet akármilyen "szupermen"... ha már a filmeknél tartunk lásd. Indiana Jones és a Végzet Temploma
kardozós jelenet... ;)
Ne azért járjunk edzésre, hogy átvészelve a vizsgákat, minél előbb megkapjuk a magasabb fokozatokat és
felköthessük a különféle színesebbnél
színesebb öveket. A tudás nem az övünkből áramlik, azért küzdeni, dolgozni kell. Japánban nincsenek
színes övek, mindenki fehérben van egészen a Dan fokozatig. A karate nem erről szól, az igazi tudás
elsajátításához pedig nagyon sok gyakorlásra, türelemre és kitartásra van szükség.
Az igazi karatéka kerüli a veszélyhelyzeteket, de ha mégis használnia kell a tudását, senki sem
fogja megkérdezni, hogy milyen színű az öve...
